Kliensünk írta: Szülőcsoportba jártunk-Anna

Férjemmel kislányunk, Lilla miatt kerültünk életünkben először közelebb ahhoz, hogy mit is jelent a pszichológiai tanácsadás a gyakorlatban. Bár tanárként a tudománnyal kapcsolatban már sok élményünk volt, nem gondoltuk, hogy egy pszichológussal folytatott beszélgetésre valaha is szükségünk lehet. Sőt, őszintén szólva én magam idegenkedtem is attól, hogy egy vadidegen, de úgymond szakember előtt tárgyaljuk meg a problémáinkat. Ahhoz voltunk szokva, hogy a gondokat barátok, a család és magunk között kell elintézni.

Mikor azonban első gyermekünk 2005-ben a szülés alatt mély oxigénhiányt élt át, megváltozott az életünk. Gyakorlatilag egyik fejlesztésről a másikra hordtuk nap mint nap, felemésztve anyagi és a hónapok alatt szellemi és fizikai tartalékainkat. Gyorsan vállaltunk újabb gyermeket, aki bearanyozta a napjainkat, de az ő szoptatása-nevelgetése és Lilla ápolása-fejlesztése annyira lekötött engem, hogy a házasságunkra és magamra semmi idő nem jutott. Összecsaptak felettünk a hullámok, Lilla ekkor kb. 2,5 éves volt, Zsuzsi 8 hónapos.

Ekkor nagy szerencsénkre indult egy szülőcsoport, Dr. Farkas Mária vezetésével, sérült gyermeket nevelő szülőknek. Férjemet én beszéltem rá, hogy járjunk. A két félév, amit a csoporttal töltöttünk, rengeteget jelentett. Végre nem éreztem, hogy erősnek kell lennem, elhallgatni a problémákat. A családban nem egy emberben én tartottam a lelket, nehogy teljesen kétségbe essenek, hogy mi milyen szerencsétlenek vagyunk. Az utcán, a kollégák között, miindig a sajnálattal szembesültem. Itt jókedélyű, erős szülőegyéniségekkel beszélgethettem, akik értették a problémát, gyakorlati tanácsokat adtak. Nem elsősorban Lillával kapcsolatban, hiszen azt a fejlesztő pedagógusoktól-mozgásterapeutáktól tudtuk, mit kell vele csinálni. Sokkal inkább a párkapcsolatról, magamról értettem meg olyan dolgokat, amikre eddig nem figyeltem.

A csoport érdekes témákat tárgyalt meg, a beszélgetéseket irányította-terelte, mederben tartotta Mária, jó érzékkel választva ki a gyakorlatokat, a gondolatébresztő feladatokat. Be kellett azt is látnom, hogy Lilla igenis sokkal súlyosabban sérült, mint a legtöbb sérült gyermek, akikkel szintén nehéz, de Lilla ténylegesen alig tud valamit, minden erőfeszítésünk ellenére. Gyakorlatilag részben ezek a beszélgetések adtak erőt az életünk átalakításához. Nem valószínű, hogy a házasságunk és az ép elménk megmaradt volna anélkül a felismerés nélkül, hogy Lilla családunknak csak az egyik tagja, és nekem négyünk életét kell figyelembe vennem. Súlyos és nehéz döntést hoztunk, amikor Lillának heti bentlakásos óvodát kerestünk, a vívódás hónapokig tartott. Azóta évek teltek el, Lilla sajnos 2009-ben meghalt. Jelenleg két egészséges kislányunkat neveljük, együtt.